Még nem voltam 50 éves, amikor házorvosom lett, addig nem tudtam, mi az a betegség. Aztán 2025 nyarán egy furcsa balesetem volt. Kedvenc kalandparkomban a tó fölötti átcsúszásnál beforgatott a szél. Én rosszul korrigáltam, és nem megérkeztem, hanem – ha nem is túl nagy sebességgel – de becsapódtam a fába. Azonnal tudtam, hogy nagy a baj. Mentőt hívtak, pár órával később pedg az ajkai kórházban már három csavar volt a lábamban. A klasszikus nyugdíjas baleset ért utol: eltört a combcsontom, ezt kellett azonnal megoperálni.
Lassan ment a felépülés, sokáig jártam mankóval, de azért számoltam a napokat. Az első, amit megtanultam, hogy hogyan adjam be magamnak a vérhigítót. A 0.8-as Clexane-t írták fel nekem, így naponta kétszer szúrtam hasba magam – aki járt már így, tudja, hogy az ember tele lesz lila foltokkal. Már túl voltam az első kontroll vizsgálatokon – a lábam szépen gyógyult – amikor újra be kellett mennem a kórházba, mert egy rövid ideig kettős látásom volt. Ott derült ki, hogy stroke-om van – így befektettek a neurológiára. Nem maradtam ott sokáig, mert az egyik főorvosi vizitnél az egyik orvos kiszúrta, hogy furcsán be van dagadva a lábam. Ekkor vittek át mélyvénás trombózis miatt az angiológiára.
Szerencsére pár hét után hazaengedtek. A következő hétfőn viszont már újra a sürgősségin voltam. Úgy kalapált a szívem, mint korábban még soha. Ekkor diagnosztizálták a második stroke-ot. A kardiológián is alaposan megvizsgáltak, még egy katéteres műtéti beavatkozásra is sor került, hogy megtisztítsák az ereimet, és kezeljék az enyhe szívritmuszavart. Ezután vittek vissza a neurológiára.
Máig mesélem: az egyik legjobban átvizsgált beteg voltam a győri kórházban. Az állandó vérvételek mellett koponya MR és CT vizsgálatok következtek, sőt, a kardiológusok még elküldtek egy nyelőcsőn keresztüli ultrahang vizsgálatra is, hogy kiderüljön van-e lyuk a szívemen. Szerencsére kidefült, hogy nincs.
Az orvosok azt keresték, hogy mitől kezdtek a dominók szépen sorban feldőlni a szervezetemben. Hamarosan meg is lett az oka. Szövetmintát vettek a májamból, ami során feketén-fehéren kiderült: a lavinát az emberiség legnagyobb ellensége, a rák indította el. A májam mellett a tüdőmben, a csontokon és az agyamban is találtak áttéteket, ami így elsőre elég ijesztőnek hangzott.
Szinte biztos, hogy a lábam is ezért tört el június elején – annak idején furcsállották is az orvosok, hogy ennyi idősen nem szokott a test legerősebb csontja csak úgy eltörni.
A családomtól, kollégáimtól, barátaimtól és persze az orvosoktól, a nővérektől minden segítséget megkaptam, így néhány további vizsgálat – pl. csontizotóp vizsgálat – várt még rám, de október elején elkezdődhetett a terápia. Ekkor már elhagyhattam a kórházat, csak a vizsgálatokra és a kontrollokra kellett mindig visszamennem. Napközben alig ettem valamit, pedig próbálták belém tukmálni a legfinomabb falatokat, de valahogy sehogy nem kívántam az ételt. Ennek az lett a következménye, hogy 15 kg-ot fogytam.
Szerencsére jó alkat vagyok, és nem tépelődtem azért, hogy hogyan lehetek tüdőrákos, ha még dohányosok körében se mozgok, és hogyan lehet májrákom, hiszen csak egy korty alkoholt ittam életemben – 1998. augusztusában, amikor az ETO 4-2-re nyert az MTK otthonában, Reszeli mester hívott meg egy Ouzora, interjúkészítés közben.
Győrben egy úgynevezett Onko Team segíti a betegek gyógyulását. Minden beteghez rendelnek egy-egy csapatot, ahol különböző szakterületű orvosok vitatják meg a gyógyulás menetét. Havonta mindig van egy konzultáció, számomra itt derült ki, hogy a nemdohányzók tüdőrákjával kell, hogy kezeljenek, ami azt is jelenti, hogy a sugarazás és a klasszikus kemoterápia helyett tablettákat kapok, amit naponta egyszer kellett beszednem. Merthogy ebben a speciális esetben már itt is tart az orvostudomány.
Mégis emlékszem a napra – november 8-a volt – éppen 5 hónappal voltam a baleset után – amikor elhagyhattam a fájdalomcsillapítók szedését. Ettől a naptól egyre jobb lett az étvágyam is. Amíg előtte fél zsemléket fogyasztottam, onnantól a napi 3-4 lecsúszott még az ebéd előtt.
A traumatológusok már arról konzultáltak, hogy bár jól sikerült a műtét – lehet ki kellene venni az egyik szegecset – ezt mostanra elvetették. December végéig így semmi különös nem történt. Én szépen szedtem a gyógyszereket, és vártam, hogy azok teszik a dolgukat.
Aztán január elején jó hírt kaptam. Negatív lett a trombofilia vizsgálatom, ami azt eredményezte, hogy az injekciók helyett átállhattam a tablettás orvosságra. Hat hónap szúrás után végre a hasam is fellélegezhet.
Decemberben volt pár nagyobb túránk, ami jól sikerültek, pedig Bakonybélben a Gyilkos-tóhoz úgy mentünk el, hogy majdnem 20 cm-es hóban kellett megtennünk az utat.
Januárban tudatosan elkezdtem egy életmódváltást, ami azért nem volt túl drasztikus, de hittem abban, hogy az apró lépések segíthetnek. Ilyenek voltak benne, hogy naponta szobabicikliztem és végeztem gyógytornás gyakorlatokat. Megfogadtam, hogy csak akkor iszom coca-colát és eszem csokoládét, ha a barátaim megkínálnak, és még néhány apróság volt, ami számomra fontosnak tűnt.
Februárban voltam angiológiai vizsgálaton, ahol kiderült, hogy a lábamban lévő vérrög még nem teljesen oldódott fel, így az is egyértelmű lett, hogy a kompressziós harisnyát még hordanom kell legalább egy évig. Több orvossal is beszéltem és egyöntetűen azt mondták, hogy utazhatunk, így befizettünk áprilisra egy négy napos máltai útra, mert már régóta szerettünk volna eljutni ide. Újra vissza mehettem dolgozni – bár a nyolc órát egyszer sem tölöttem ki, napi 4-5 óra volt amit reálisnak és jónak gondoltunk mindannyian.
Minden szépen és jól alakult egészen március végéig. Ekkor egy hétköznap éppen autóztam be a munkahelyemre, amikor autóbalesetet szenvedtem. Átmentem egy piros lámpán és telibe találtam a keresztbe jövő autót – szerencsére senki nem sérült meg. Máig nem tudom megmagyarázni, hogy történhetett ez a kihagyás – azóta úgy közlekedek, mint a terminátor: mindent mondok magamban, hogy mit látok, hogy még egyszer ez ne fordulhasson elő. Az orvosokkal azt beszéltük, amíg nem lesz újabb koponya MR vizsgálatom, addig csak utasként ülök majd autóba.
Áprilisban elutaztunk Máltára, amit már nagyon vártunk. Aztán bárcsak ne tettük volna. Az első este amikor elmentünk sétálni, a közeli buszmegállóig jutottunk csak el. Iszonyatosan nyomott a mellkasom, Évinek mentőt kellett hívni. Fél órával később már a kórházban voltam, ahol egy kardiológus mondta, hogy szívrohamom van, így egy katéteres beavatkozásra lesz szükség. Húsz perccel később már arról tájékoztattak, hogy egy stentet kaptam.
Máltán a Mater Dei Kórházban két napig oxigén maszk segítette a légzésemet, azután kerültem ki egy légkondicionált egyszemélyes kórterembe. Minden nap többfogásos menüvel kedveskedtek, nekünk kellett reggel kiválasztani, másnap mit szeretnénk enni. A négy napos kirándulásból végül több, mint egy hét lett, hiszen csak a kórházban hat napot töltöttem, és ekkor még nem tudtuk hogyan jutok majd haza.
A hatodik nap, amikor hazaengedtek bementünk busszal Valettába és ettünk egy sajtburgert a Mekiben. Nagyon vártam már ezt a pillanatot. Három napot voltunk végül a szigeten, három könnyed sétát tettünk, hogy azért mégiscsak tartalommal töltsük meg a napokat. Azután a biztosító orvosának engedélyével repülhettünk haza.
Nem mondom, hogy nem voltam izgatott emiatt, de minden zökkenőmentes volt. Miután hazatértem sikerült bejutnom egy magánrendelésre, hogy egy itthoni kardiológussal konzultáljak – sajnos ő a szívbillentyűmön talált valamit, aminek ott nincs semmi dolga.
Újra szerencsém volt, a PAMOK kardiológiáján is felszabadult egy hely, így másnap már a kórházban vizsgáltak, ahol ugyanaz lett a diagnózis. Feltehetően endokarditisz – amit egyféleképpen lehet kideríteni: be kell feküdnöm az osztályra, mert csak így kapom meg újra a nyelőcsőn keresztüli ultrahangvizsgálat lehetőségét.
Pénteken befeküdtem, és a következő kedden már sorra is kerültem, így továbbra is türelmesnek kellett maradnom, de ez ma már nem okoz egyáltalán nehézséget. A vizsgálat után el is indították az antibiotikumos kezelést, ami azt jelentette: hat héten át napi négyszer kapok majd infúziót. Egyenletesen elosztva, 6 óránként. Közben állandó vérvételekkel próbáltak tisztább képet kapni az orvosok, ami két hét múlva hozott eredményt.
A véremből ugyanis a baktérium nem tenyészett ki, ami egyszerre jó és rossz. A pulmonológusok véleménye alapján a szívbillentyűmnél az az 1 cm x 0.8 cm-es valami így nem fertőzés, hanem trombus. A vérrögök oldására pedig felesleges az antibiotikumos kezelés, arra más terápia kell: a vérhígító segíthet.
Azt már a hazaérkezésem után eldöntötték: a gyógyszeres kezelésnél hatékonyabb injekció kúrára lesz szükségem, így az első kórházi napról már újra Clexane-t kapok az Eliquis helyett, és miután hazaengedtek, otthon is szúrhatom magam amíg le nem állítják. Mielőtt hazaengedtek volna, volt még egy ultrahangos kontroll, ez sajnos ugyanazt mutatta, mint a korábbi vizsgálatok – azóta viszont kaptam 1 dl vért, így ma már lehet jobb a helyzet. Ami biztos, a rögök feloldásához idő kell.
Itt tartunk most. A kardiológusok megtiltották, hogy sportoljak – tulajdonképpen a pulzusomat nyugalomban kell tartani. Azt viszont szorgalmazták, hogy ne megerőltetve a fokozatosság elvét betartva sétáljak, gyalogljak, így ideálisnak gondolom a Kisalföldi piros utakat szakaszokra bontani, mert az egyrészt sík terepen megy végig, másrészt elérhető távolságban van számunkra.
2026. május 10.